Robert Louis Stevenson
Robert Louis Stevenson Olyan napon születtem, mint ma 1850 en Edinburgh. Ez volt regényíró, esszéíró és költő, és néhány mű vált irodalom klasszikusai nemcsak gyermek és ifjúság, hanem minden korosztály számára. Az egyetemes kalandcímek szerzője, mint pl Kincses sziget, A fekete nyíl, a Ballantree ura o Dr. Jeckyll és Mr. Hyde, valóban ugyanolyan kalandos életet élt. Ma azonban emlékezni akarok rá az övében legismeretlenebb lírai szempont 4 verssel művéből választották.
Robert Louis Stevenson
Mérnök fia, szintén ezt a szakmát tanult és jobb később Edinburgh-ban. De mindig is érezte vonzza az irodalom és úgy döntött, hogy ennek szenteli magát. Olyan jól tette, hogy néhány év múlva az lett korának egyik legfontosabb írója.
Népszerűségét elsősorban fantázia- és kalandregényeinek izgalmas cselekményei alapozták. De a költészetet is művelte gyerekeknek (Verseskert gyerekeknek) és felnőttek. Ez 4 vers a lírai művéből.
4 vers
A hinta
Tényleg szeretsz hintázni?
és felemelkedni, leszállni ...?
Ez az egyik legizgalmasabb dolog
hogy egy gyerek megteheti!
Lendületet adva magam uralom a kertet
és ott látom a távolban
folyók és hegyek, szarvasmarhák és végül
mi van azoknak a városoknak.
Utána lemegyek, és amikor lemegyek, látom
a fű a földön,
Átmegyek a levegőn, újra meglököm magam
És megyek fel, le, és repülök!
Egyszer szeretjük egymást
A bogyósűrű és a nádszigetek között, olyan világon keresztül, amely csak ég volt, ó fordított égbolt, szerelmünk csónakja suhant. Fényes volt, mint nappal a szemed, sugárzott a patak, és sugárzott a hatalmas és örök ég.
Amikor a dicsőség elhunyt az arany szürkületben, fényes hold emelkedett fel, és virágokkal teli hazatértünk. Ragyogóak voltak a szemeid azon az éjszakán, éltünk, oh szerelmem, szerettük.
Most a jég beborítja folyóinkat, fehérségével a hó borítja szigetünket, a téli tűz mellett Joan és Darby szunyókálnak és álmodoznak. Az álomban azonban folyik a folyó, és a szerelem csónakja továbbra is siklik.
Hallgassa meg az evező hangját, amely vágja a vizét. És téli délutánonként, amikor fantáziaálmok álmodoznak a kandalló recsegésében, a régi szerelmesek fülében szerelmük folyója énekel a nádasban.
Ó, szerelmem, szeressük a múltat, mert egy nap boldogok voltunk, egy nap pedig szeretjük egymást.
***
A testem a börtönöm
A testem, ami a börtönöm,
a parkjaim és a palotáim is:
Olyan nagyok, hogy mindig ott vagyok,
egész nap, egyik oldalról a másikra, lassan;
és amikor kezd beesni az éjszaka
az ágyamon, álmos
miközben az egész épület zümmög a nyomában,
mintha egy vad gyermek lenne,
Alkonyatkor félrevezeti őt az útjáról
(miután elkalandozott, egy nyári napon
a hegy lejtőinél, és megmászott)
még mindig a hegyén alszik;
Olyan magas, olyan karcsú, olyan teljes,
hogy ott, a levegő örök mezején,
fantáziám úgy szárnyal, mint a sárkány.
***
Együttérzés nélkül lépünk be az éjszakába
Együttérzés nélkül lépünk be az éjszakába
a zajos bankett elhagyása, távozáskor távozás
remegés az emberek emlékezetében,
könnyű, édes, törékeny, mint a zene.
Az arc jellemzői, a hangszín,
a szeretett kéz érintése, minden, egymás után,
elpusztulnak és eltűnnek a földön:
míg a teremben a tömeg ujjongó tolmácsot szurkol.
De lehet, hogy valakinek egy kicsit tovább tart a távozása
és mosolyogva emlékezzen régi szívében
azoknak, akiket régen elfelejtettek.
És holnap ő is visszavonul a függöny másik oldalára.
Így az idő, amely mások számára új lesz, elfelejt bennünket és folytatódik.
***