Az írott örök

Azt mondják, hogy egy kép ezer szót ér, és nagyrészt igaz ... Vannak olyan helyzetek, amelyeket olyan fényképek rögzítenek, amelyeket szavakkal alig lehetne leírni ... És hangsúlyozom a „nehezen”, de nem lehetetlent. Ezért az ilyen helyzetekből megtehetnék megkülönböztetni a jó írókat a rosszaktól.

A jó írók örök szövegeket hagynak ... Mindig emlékezni fognak azokra a szövegekre, amelyek nem számítanak meddig teltek. Mivel továbbadják az érzéseket, átadják a szépséget, tudják, hogyan lehet olyan pontossággal újrateremteni a helyzeteket, hogy még egy fénykép is irigységet érezzen, ...

Ha kicsit belegondolsz, biztosan előállsz egy irodalmi szöveggel, amelyre emlékszel. Talán azért, mert ez az életed egy bizonyos szakaszában jelölt meg téged, talán azért, mert egy író írta, akit csodálsz. Bármi is legyen az oka, olyan mélyen vannak bennetek az irodalmi szövegek, annyira meg vannak jegyezve, hogy azt lehetne mondani, hogy bennetek mindig örökkévalóak lesznek.

Ma szeretném megosztani örök szövegeim egy részét (nem az összeset) ... Bizonyára sokan egybeesünk.

"Örök" irodalmi szövegeim

«Hopscotch» 7. fejezete, Julio Cortázar

Megérintem a szádat, egy ujjal megérintem a szád szélét, úgy rajzolom, mintha a kezemből jönne ki, mintha először szájba lenne nyitva a szád, és elég, ha becsukom a szemem hogy mindent visszavonjak és újrakezdjem, megcsinálom a vágyott szájat, azt a szájat, amelyet kezem választ és az arcára rajzol, egy mindenki által választott szájjal, szuverén szabadsággal, amelyet én választottam, hogy az arcomra tegyem. hogy véletlenül, amelyet nem akarok megérteni, pontosan egybeesik a szájával, amely mosolyog az alatt, amelyet a kezem húz.

Rám nézel, alaposan rám nézel, egyre szorosabban, majd játszunk a küklopszokkal, egyre jobban megnézzük és a szemünk nagyobb lesz, közelebb kerülnek egymáshoz, átfedik egymást és a küklopszok egymásra néznek zavartan lélegzik, szájuk találkozik és melegen harcolnak, ajkukkal harapják egymást, alig támasztják nyelvüket a fogukra, játszanak a házukban, ahol nehéz levegő jön és megy egy régi parfüm és csend. Aztán kezeim a hajadba akarnak süllyedni, lassan simogatják a hajad mélységét, miközben csókolózunk, mintha virággal vagy halzal lenne tele a szánk, élénk mozdulatokkal, sötét illattal. És ha megharapjuk magunkat, a fájdalom édes, és ha rövid és szörnyű egyidejű légszomjba fulladunk, az azonnali halál gyönyörű. És csak egy nyál van, és csak egy íz érett gyümölcs, és úgy érzem, úgy reszketsz ellenem, mint egy hold a vízben.

Rím XXIV "Két vörös tűznyelv", Gustavo Adolfo Bécquer

Vers: „Belek szerelme”, Federico García Lorca

A belem szeretete, éljen a halál,
hiába várom az írott szavát
és azt hiszem, a hervadó virággal,
hogy ha nélkülem élek, el akarlak veszíteni.

A levegő halhatatlan. Az inert kő
sem az árnyékot nem ismeri, sem nem kerüli el.
a belső szívnek nincs szüksége
a megfagyott méz, amelyet a hold önt.

De elszenvedtem. Téptem az ereimet
tigris és galamb, a derekadon
harapások és liliomok párharcában.

Szóval töltsd meg őrületemet szavakkal
vagy hagyd, hogy derűmben éljek
a lélek éjszakája örökké sötét.

Megjegyzés a nemrég elhunyt Leonard Cohen "Virágok Hitlerhez" c

Valamikor ezelőtt ezt a könyvet hívták volna

"NAPOLEON NAPJA"

és mielőtt még hívták volna

"GENGHIS KHAN FALAI".

"Parfüm" töredéke, Patrick Süskind

Itt, az egész királyság legszagosabb helyén született 17. július 1738-én Jean-Batiste Grenouille. Az év egyik legforróbb napja volt. A hő megolvadt ólomként verte le a temetőt, és elterjedt a szomszédos utcákon, mint egy rothadt köd, amely rothadt dinnyék és égett szarv keverékének illata volt. Amikor megkezdődtek a vajúdási fájdalmak, Grenouille édesanyja a Rue aux Fers-en egy halállományban volt, és méretezte a korábban kibelezett albúrákat.

Coplas apja, Jorge Manrique halála miatt

Emlékezz az alvó lélekre

élénkítse az agyat és ébredjen fel

az élet eltöltésének elmélkedése

hogy jön a halál,

olyan csendes; milyen gyorsan megy az öröm,

hogy megegyezés után hogyan

fájdalmat ad;

véleményünk szerint hogyan

bármely elmúlt időben,

Jobb volt.

Részlet «A lét elviselhetetlen könnyedsége», Milan Kundera

«Ha életünk minden pillanatát végtelenül sokszor megismétlik, akkor az örökkévalósághoz vagyunk szegezve, mint Jézus Krisztus a keresztnél. A kép szörnyű. Az örök visszatérés világában az elviselhetetlen felelősség súlya minden gesztusra hárul. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legnehezebb tehernek. De ha az örök visszatérés a legnehezebb teher, akkor életünk ezen a háttéren megjelenhet teljes csodálatosságukban.