Más Bálint, a szerelemnek szentelt lényegi dátum. És kevés szebb irodalmi kompozíciót kell írni a szerelemről, mint a szonetteket. Tizennégy vers, ahol egy olyan nehezen megmagyarázható érzés lényege összpontosítható. Minden költő az idők kezdete óta szerette volna megtenni. Ma emlékszem ezekre 6 szerelmes szonett. Talán azok legismertebb szerzőinek, különösen a Lope, Quevedo és Garcilaso de la Vega, és egyben talán a legszebbek is. Hozzájuk teszek másokat Neruda, Miguel Hernández és Lorca.
Lope de Vega
Halvány, mer, dühös,
durva, gyengéd, liberális, megfoghatatlan,
bátorított, halálos, elhunyt, élő,
hűséges, áruló, gyáva és lelkes;
ne találjon a jó központon kívül, és pihenjen,
légy boldog, szomorú, alázatos, gőgös,
dühös, bátor, szökevény,
elégedett, sértett, gyanakvó;
menekülj az arc elől a csalódás elől,
igyon mérget lágy italhoz,
felejtsd el az előnyöket, szeresd a kárt;
hisz abban, hogy egy ég belefér a pokolba,
adjon életet és lelket a csalódáshoz;
Ez a szerelem, aki megízlelte, tudja.
***
Quevedói Ferenc
Csukd be a szemem az utolsó
Árnyék, hogy a fehér nap elvisz,
És felszabadíthatja ezt a lelkemet
Hora, mohó hízelgésére;
De nem innen a parton
Elhagyja az emléket, ahol megégett:
Az úszás tudja a lángomat a hideg vízből,
És veszítse el a szigorú törvények tiszteletét.
Lélek, akinek az egész Isten börtön volt,
Vénák, milyen humorral adtak annyi tüzet,
Dicsőségesen megégett gyógyszerek
A tested el fog hagyni, nem a gondozásod;
Kőrisek lesznek, de lesz értelme;
Por lesznek, több szerelmi por.
***
Garcilaso de la Vega
Gesztusod meg van írva a lelkemben,
és mennyit akarok rólad írni;
maga írta, én olvastam
olyan egyedül, hogy még közületek is ebben tartom magam.
Ebben vagyok és mindig is leszek;
hogy bár nem felel meg bennem, mennyit látok benned,
Annyira jónak tartom, hogy nem értem
már hitet vesz a költségvetésért.
Nem azért születtem, hogy szeresselek;
lelkem a maga mértékére vágott;
magától a lélektől való szokásból szeretlek.
Mennyit vallom be, tartozom neked;
Neked születtem, neked van életem,
érted kell meghalnom, érted pedig meghalok.
***
Pablo Neruda
Hányszor, szerelem, szerettelek anélkül, hogy láttalak volna, és talán emlékezet nélkül is,
anélkül, hogy felismernéd a tekinteted, anélkül, hogy rád néznék, centaury,
a szemközti régiókban, égő délben:
te csak az általam szeretett gabonafélék aromája voltál.
Talán láttalak, feltételeztem, hogy elhaladtam egy pohár emelésével
Angolában, a júniusi hold fényében,
vagy te voltál annak a gitárnak a dereka
hogy a sötétségben játszottam és a túlzott tengernek hangzott.
Anélkül szerettem, hogy tudtam volna, és az emlékedet kerestem.
Zseblámpával léptem be az üres házakba, hogy ellopjam az arcképedet.
De már tudtam, mi az. Hirtelen
amíg velem jártál, megérintettelek és az életem leállt:
a szemem előtt voltál uralkodó és királynők.
Mint a máglya az erdőben, a tűz a te királyságod.
***
Miguel Hernández
Meghalsz kasztban és egyszerű ...
Elítéltek, szerelem, megvallom
az a rettenthetetlen csókrabló,
Elengedtem a virágot az arcodról.
Elengedtem a virágot az arcodról,
és ebből a dicsőségből, az eseményből,
arcod, gondos és nehéz,
leveles és sárga színű.
A delikvens csók szelleme
az arccsontod kísértett,
egyre több szabadalom, fekete és nagy.
És alvás nélkül féltékenyen vagy,
milyen gonddal figyeli a számat!
hogy ne váljon elavulttá és ellenőrizhetetlenné.
***
Federico García Lorca
Ez a fény, ez a zabáló tűz.
Ez a szürke díszlet vesz körül.
Ez a fájdalom csak egy ötlet miatt.
Ez a menny, világ és idő szorongása.
Ez a vérkiáltás, amely díszít
líra pulzus nélkül, kenő tea.
Ez a tenger súlya, ami eltalál.
Ez a skorpió, amely a mellkasomon lakik.
A szeretet koszorúja, a sebesültek ágya,
ahol alvás nélkül álmodozom a jelenlétéről
elsüllyedt mellkasom romjai között.
És bár az óvatosság csúcsára törekszem
a szíved adja nekem a völgyet
szegfűvel és a keserű tudomány szenvedélyével.